Felhasznalok

· Online vendégek: 1

· Online tagok: 0

· Regisztraltak: 18
· Legujabb tag: DonaldPat

Bejelentkezés

Felhasznalonév

Jelszo



Még nem regisztraltal?
Regisztracio

Elfelejtetted jelszavad?
Uj jelszo kérése

Üzenőfal

Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

Még nem küldtek üzenetet.

Clifford D. Simak - A város

Clifford D. Simak - A városA cím által jegyzet könyv egyik kedvenc fantasztikus regényem a mai napig.
Könyv formában ugyan nem tudtam újra megszerezni (sok másikat viszont igen,) de PDF formában sikerült újra felkajtatnom! Rendezgetve az "e-könyvtáramat", elém került...

Persze rögtön bele is "lapoztam" és egy ültõ helyemben elolvastam az elsö mondát.

Meglepetésemre, mai szemmel egész más értelmet kapott a bevezetõ történet és arra gondoltam, ez - talán - titeket is érdekelni fog.



Jegyzetek az elsõ mondához

A járatlan olvasó kétségkívül az elsõ mondát találja a legnehezebbnek. Nemcsak a nómenklatúra teszi próbára, de elsõ olvasásra a logikát és az eszméket teljesen idegennek fogja találni. Ennek az is lehet az oka, hogy ebben és a következõ mondában kutya nem szerepel, még csak említés sem esik róla. Az elsõ monda elsõ bekezdésétõl szinte vasvillával dobják az olvasót valami véglegesen idegen szituációba, melynek kibontakozásában hasonlóképpen idegen szereplõk vesznek részt. Igaz azonban az is, hogy ha az olvasó átrágja magát rajta, a többi - ehhez képest - szinte már ismerõsnek tûnik.
Az egész mondán végigvonul a város fogalma. Bár nem tudjuk pontosan, mi lehetett vagy mire való volt a város, elterjedt nézet szerint kis terület lehetett, amely a lakosok nagy számát befogadta és eltartotta. Létezésének egyes okait felületesen maga a szöveg is közli, de Ugry, aki életét a mondák tanulmányozásának szentelte, határozottan állítja, hogy ez a magyarázat csak az õsi mesemondó ügyes rögtönzése a képtelen fogalom hitelesítésére. A mondák kutatóinak többsége egyetért Ugryval abban, hogy a mondában közölt okok nem egyeztethetõk össze a logikával, és egyesek, például Kóbor, felvetik, hogy talán õsi szatírával van dolgunk, melynek értelme feledésbe merült.
A legtöbb közgazdász és szociológus az ilyen szervezetet, mint a város, teljesen abszurd struktúrának tekinti, nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és lélektani szempontból is. A kultúra kifejlesztéséhez szükséges fejlett idegrendszerû teremtmény képtelen volna fennmaradni ennyire szûk korlátok között. A kísérlet eredménye, állítják a szakemberek, tömegneurózis lenne, amely rövid idõn belül elpusztítaná magát a várost létrehozó kultúrát is.
Kóbor nézete szerint az elsõ monda tiszta mítosz: egyetlen helyzete vagy megállapítása sem fogadható el névértékben, és az egész monda szimbólumok szövedéke, de a szimbólumok kulcsa rég elveszett. Rejtély viszont az, hogy ha mitikus koncepcióval állunk szemben, és semmi mással, akkor a formáknak ez idáig le kellett volna kerekedniük a mítoszt fémjelzõ, szimbolikus mozzanatokra. A mondában az átlagolvasó azonban nem sok olyasmit talál, ami mítoszi tartalomnak nevezhetõ. Maga a monda talán a legdarabosabb, durván összeeszkábált história mind közül, és nélkülözi a fennköltebb érzéseket, nemes ideálokat, melyeket a mondakör többi darabjában viszont megtalálunk.
Különösen elképesztõ a monda nyelvezete. Az olyan kifejezések, mint a klasszikus "átokverte kölyke" sok évszázada okoznak fejtörést a szemantikusoknak, és a mai napig sem sikerült sok egyéb szó és kifejezés értelmét jobban megközelíteni, mint amikor elsõ ízben szenteltek komolyabb figyelmet a mondakörnek.
Sikerült viszont elég jól tisztázni az ember terminológiáját. E mitikus faj többes száma "emberek", a faj jelzõje "emberi", a nõstények megjelölése "nõ" vagy "asszony" (a két kifejezés jelentése közt lehetett valaha bizonyos finomabb árnyalati eltérés, ma szinonimáknak kell a kettõt tekintenünk); a kölykök neve pedig "gyermek". Hímnemben "fiú", nõnemben "lány".
A város fogalmán kívül van még egy fogalom, melyet az olvasó saját életszemléletével teljesen összeegyeztethetetlennek talál, és amely szinte gondolkozásának alapjain tesz erõszakot: ez a háború és az ölés eszméje. Az ölés rendszerint olyan, erõszakkal egybekötött eljárás, melynek során egyik élõlény egy másik élõlény életének véget vet. A háború, úgy látszik, tömeges öldöklés volt, egyszerûen felfoghatatlan méretekben.
Kóbor a mondakörrõl írt tanulmányában kifejezi azt a meggyõzõdését, hogy a mondák sokkal õsibbek, mint áltálában feltételezik, mivel ilyen fogalmak, mint háború és ölés, sohasem eredhettek jelenlegi kultúránkból, hanem csakis a vadság olyan korszakából, melyrõl feljegyzések nincsenek.
Phogo, aki jóformán egyedül áll felfogásával, hogy a mondáknak valóságos történelmi alapjuk van, és hogy az emberi faj csakugyan létezett a kutyák társadalmának kezdetén, azt vallja, hogy az elsõ monda az emberi kultúra tényleges bukásának története. Nézete szerint a monda ma ismert formájában csupán töredéke egy kiterjedt mondakörnek, valami gigantikus eposznak, amely egykor olyan terjedelmes lehetett, mint ma a teljes mondakör, vagy még annál is terjedelmesebb. Lehetetlennek látszik - írja -, hogy olyan nagy eseményt, mint a hatalmas technikai civilizáció összeomlása, a monda kortársai a jelenlegi monda szûk méreteire sûrítettek volna. Ami ma birtokunkban van - mondja Phogo -, cspán egyetlen monda a sokból, melyek elbeszélték, hogy mi történt; és ez, ami fennmaradt, valószínûleg csak kisebb jelentõségû lehetett.


I. A VÁROS

Stevens nagypapi a kerti székben ült, figyelte a fûnyíró munkáját, és élvezte, hogy a lágy, simogató napsütés a csontjait melengeti. A fûnyíró elérte a pázsit szélét, csettintett, mint egy elégedett kotlós, megfordult, és új pásztát kezdett. A füveszsák egyre jobban duzzadozott.
A fûnyíró hirtelen megállt, és izgatottan felzúgott. Oldalán kinyílt egy lapka, mögüle kinyúlt egy kar, végén acélujjakkal. Az ujjak kotorásztak a fûben, majd diadalmasan felemelték a szorosan megmarkolt követ, beleejtették egy tartályba, aztán a kar ismét eltûnt a lapka mögött. A fûnyíró tovább cserregett-berregett, követve a pásztát.
Nagypapi bizalmatlanul dörmögött utána.
- Egy szép napon - mondta magának - ez az átokverte vacak elnéz valami akadályt, és ideg-összeroppanást kap.
Hátradõlt a székén, és felnézett a napsütéses égre. Helikopter húzott el a magasban. Valahol a ház belsejében életre kelt egy rádió, és veszett csinnadrattát ontott magából. Nagypapi megrázkódott, és összehúzta magát a székben.
A fiatal Charlie megkezdte a rángatózás szeánszát. Átokverte kölyke.
A fûnyíró megint elcsettegett mellette, nagypapi pedig rosszallóan pislogott utána.
- Automata - mondta az égnek. - Minden nyavalyát automatizáltak. Csak odamennek egy géphez az egyik sarokba, fülébe súgnak valamit, és az máris rohan, hogy elvégezze a munkát.
Lányának hangja szállt felé az ablakból, hangosan, hogy túlkiáltsa a zenét:
- Apa!
Nagypapi vonakodva fészkelõdött. - Igen, Betty.
- Apa, igazán arrébb mehetnél, ha a fûnyíró odaér hozzád. Mit kötözködsz vele, hiszen csak gép. Múltkor is csak ültél és ültél, és hagytad, hogy körbenyírjon. Neki hiába szólok.
Nem felelt, hagyta, hogy feje lekókadjon kissé, hátha a lánya azt hiszi, hogy alszik, és békén hagyja.
- Apa - sivított a hang -, hallottad, mit mondtam? Látta, hogy semmit sem ért el.
- Persze, hallottam - rezzent fel -, éppen arrább akartam menni. Lassan felkelt, nehézkesen a botjára támaszkodva. Talán megsajnálja, ha látja, hogy milyen öreg és gyenge, és hogy így bánik vele. "Mindenesetre óvatosnak kell lennem" - gondolta. Ha lánya tudná, hogy nincs is szüksége botra, mindenféle munkákat találna neki, viszont ha túlzásba viszi a dolgot, megint ráuszítja azt a szamár doktort.
Dohogva áttette székét a pázsit lenyírt részére. A fûnyíró, ahogyan elsuhant mellette, ördögien rázörrent.
- Egy szép nap majd elbánok veled - mondta nagypapi -, kiszedem egy-két fogaskerekedet.
A fûnyíró rádudált, és buzgón haladt lefelé a pázsiton. Valahonnan a gyomlepte utcáról fémzörgés és szaggatott pufogás hallatszott.
Nagypapi elhalasztotta a leülést, felegyenesedett és hallgatózott. A hang mind tisztábban hallatszott. Egy csökönyös motor kipufogója dübörgött, meglazult fém alkatrészek csörömpöltek.
- Automobil! - rikkantott nagypapi. - Automobil, a hétszázát! A kapu felé kocogott, de hirtelen eszébe jutott, hogy gyenge, és gyors sántikálásra vette a tempót.
- Az a bolond Ole Johnson lesz - mondta magában. - Az egyetlen, akinek még kocsija van. Átokverte csökönyös, hogy még mindig nem adta fel.
Valóban Ole volt.
Nagypapi éppen idején ért a kapuhoz, hogy lássa, amint a rozsdás, horpadt öreg masina botladozva befordul a sarkon, és végigbukdácsol a használatlan úttesten. Fütyült a gõz a túlhevített hûtõbõl, kék füstfelhõ gomolygott a kipufogóból, melynek tompítója már öt éve vagy még régebben elveszett.
Ole keményen kihúzta magát a kormánynál, szemét összehúzva próbálta kikerülni a buktatókat, bár ez nem volt könnyû, mert az utcákat felverte a fû és a gaz, és nem lehetett látni, mi van alatta. Nagypapi meglengette botját.
- Hé, Ole! - kiáltotta.
Ole odahajtott, és lenyomta a vészféket. A kocsi feljajdult, megremegett, köhögött, és vérfagyasztó sóhajjal elhallgatott.
- Mivel fûtöd? - kérdezte nagypapi.
- Mindenbõl valami - felelte Ole. - Petróleum, egy kevés öreg traktorolaj, amit egy hordóban találtam, és némi masszázsalkohol. Nagypapi leplezetlen csodálattal nézte a rozoga jármûvet.
- Azok voltak az idõk - sóhajtott -, nekem is volt egy, száz mérföldet is futott egy óra alatt.
- Még mindig O. K. volna - mondta Ole -, ha lehetne ta1álni üzemanyagot meg alkatrészeket a javításhoz. Három-négy évvel ezelõtt még tudtam elég benzint szerezni, de most már rég nem láttam a nyomát sem. Azt hiszem, nem is gyártják. Minek a benzin, mondják, amikor van atomenergia.
- Hát igen - mondta nagypapi -, azt hiszem, így van, csakhogy az atomenergiát nem lehet beszippantani. A legfinomabb dolog a világon, amit ismerek, az égõ benzin szaga. Ezek a helikopterek meg mindenféle vackok, amiket kitaláltak, valahogy ellopták az utazás minden romantikáját.
A hátsó ülésre halmozott hordókra és kosarakra sandított. - Zöldségféle? - kérdezte.
- Ühüm - mondta Ole. - Zsenge kukorica, újkrumpli és néhány kosár paradicsom. Gondoltam, talán eladom.
Nagypapi a fejét rázta.
- Nem lehet, Ole. Nem veszik meg. Az embereknek az a mániájúk, hogy ez az új hidroponikus anyag az egyetlen ehetõ zöldségféle. Steril, azt mondják, és jobban van ízesítve.
- Nem adnék egy lyukas krajcárt az egészért, amit azokban a víztartályokban termesztenek-közölte Ole harciasan. -Az íze valahogy nem az igazi. Mondtam is Marthának, hogy a talajban kell termeszteni az élelmet, attól lesz karaktere.
Lenyúlt, hogy elfordítsa a gyújtókapcsolót.
- Nem tudom, érdemes-e megpróbálni bevinni a városba mondta -, ahogy manapság az utakat gondozzák: Vagy inkább nem gondozzák. Húsz évvel ezelõtt az állami út klassz betonszalag volt, kifoltozták, és minden télen letakarították a havat. Megtettek mindent, és nem sajnálták a pénzt, hogy jó karban tartsák. Most meg egyszerûen megfeledkeznek róla. Véges-végig fel van töredezve a beton, egy része elmosva, katángkóró nõ rajta. Ma reggel ki kellett szállnom szétvágni egy fatörzset, ami rázuhant.
- Milyen igazad van - bólintott rá nagypapi.
A kocsi életre robbant, köhögve, fuldokolva. Sûrû kék füstfelhõ gomolygott elõ alóla. Aztán egy rángással megugrott, és továbbkacsázott az úton.
Nagypapi visszabicegett székéhez, és csuromvizesen találta. Az automata fûnyíró befejezte a nyírást, elõvette a tömlõt, és elkezdte locsolni a pázsitot.
Nagypapi dúlva-fúlva megkerülte a házat, és leült a hátsó veranda mellett a padra. Nem szerette ugyan ezt a helyet, de egyedül itt volt biztonságban a géptõl.
Elõször is elég nyomasztó volt a kilátás errõl a padról, tekintve, hogy éppen az üres utcasorokra, elhagyott házakra és elgazosodott, ápolatlan udvarokra látott.
De elõnye is volt. A padon ülve megjátszhatta a félig süketet, mintha nem is hallaná a rádióból bömbölõ idegrángató zenét.
Az elõudvarból valaki kiáltott: - Bill, Bill, hol vagy? Nagypapi megfordult ültében.
- Itt vagyok, Mark. Hátul a ház mögött. Ide bújtam az átokverte fûnyíró elõl.
Mark Bailey befordult a ház sarkánál, szájában cigaretta égett, bozontos pofaszakálla minden pillanatban lángra lobbanhatott volna tõle. - Kicsit korán van még a játszmához, nem? - kérdezte nagypapi. - Máma nem játszom - válaszolta Mark. Odabicegett, leült nagy
papi mellé a padra. - Elmegyünk - mondta. Nagypapi, mint a villám, fordult szembe vele. - Elmentek?
- Egen. Vidékre megyünk. Lucinda addig dumált, míg rávette Herbet. Nem hagyta nyugton egy percig se, gondolom. Hogy mindenki azokba a szép vidéki uradalmakba költözik, és nem érti, hogy mi is miért ne mennénk.
Nagypapi nyelt egyet. - Hová?
- Nem tudom pontosan - mondta Mark. - Még nem jártam arra.
Valahol északon. Egyik tónál. Van ott tíz hektár föld. Lucinda százat akart, de Herb a sarkára állt, és azt mondta, hogy tíz elég. Eddig egy városi telek is éppen elég volt.
- Betty is állandóan szekálja Johnt - mondta nagypapi -, de Johnny kitart. Azt mondja, nem teheti. Azt mondja, nem lenne valami szép, ha éppen õ, a Kereskedelmi Kamara titkára meg minden, itthagyná a várost.
- Megvesztek az emberek - jelentette ki Mark -, sült bolondok. - Így van - erõsítette nagypapi -, vidékbolondok, ez a helyzet. Nézz csak oda!
Körbemutatott az üres házsorokból álló utcákon.
- Emlékszem, amikor itt még mindenütt az elképzelhetõ legprímább otthonok voltak. És jó szomszédok. Az asszonyok egyik ajtótól a másikhoz futkostak új receptjeikkel. A férfiak meg kijöttek, nyírták a füvet, de hamarosan otthagyták a nyírógépeket, egyik a másik után, összedugták a fejüket, és diskuráltak. Barátságos népség élt itt, Mark. És mi van most? !
Mark kedvetlenül fészkelõdött.
- Vissza kell mennem, Bill. Csak kilógtam; megmondani, hogy megyünk. Lucinda befogott csomagolni. Dühöng, ha látja, hogy megléptem.
Nagypapi ünnepélyesen felállt, és kezet nyújtott. - Látlak még? Átjössz még egy utolsó játszmára? Mark a fejét rázta.
- Félek, hogy nem, Bill. Elfogódottan kezet ráztak.
- Biztos, hogy hiányzik majd a játszma - mondta Mark.
- Nekem is - mondta nagypapi. - Senkim sem marad, ha elmentél. - Isten veled, Bill - mondta Mark.
- Isten veled - mondta nagypapi.
Csak állt és nézte, ahogyan barátja bicegve megkerüli a házat, és érezte, hogy a magányosság hideg keze érte nyúl, és megfogja jeges ujjaival. Borzalmas magányosság. Az öregkor magányossága, a divatból kimentek magányossága. Nagypapi keserûen belátta az egészet. Elmaradt, más korba tartozik, túlélte az idejét.
Szeme megnedvesedett, botja után tapogatózott, megtalálta a padhoz támasztva, lassan botorkált a nyikorgó kapuhoz, amely az elhagyott utcára nyílt a ház mögött.
Túl gyorsan elfutottak az évek. Az évek repülõgépet és helikoptert hoztak a családnak, és a kocsit rozsdásodni hagyták egy elfeledett sarokban, az utakat meg hagyták tönkremenni. Az évek, melyek gyakorlatilag eltörölték a földmûvelést a hidroponika feljövetelével. Az évek, melyek eltüntették a farmokat mint gazdasági egységeket, és olcsó földet és lehetõséget adtak a vidékre településhez a városiaknak és egy városi házhely áránál olcsóbban hatalmas földbirtokokat. Az évek, melyek forradalmasították az építkezést annyira, hogy a családok egyszerûen otthagyták régi otthonukat, és a réginek fele áráért beköltöztek az új, divatos, megrendelésre készült házakba, melyeket igen olcsón lehetett átalakítgatni, akár nagyobbítás céljából, akár futó szeszélybõl.
Nagypapi felhorkant. Házak, amiket évente úgy lehet átalakítani, mintha csak a bútorokat tologatnák. Miféle élét ez így?
Lassan lebaktatott a poros ösvényen, amely néhány éve még forgalmas, nagyvárosi utca volt. Kísértetek utcája - morogta nagypapi -, fürge, apró kísérteteké, éjszaka suttogó kísérteteké. Játszó gyermekek kísértetei, felborított triciklik, oldalukra billent szerelõkocsik kísértetei. Pletykálkodó háziasszonyok kísértetei. Hangos üdvözlések kísértetei. Lobogó kandallók és téli éjszakákon füstölgõ kémények kísértetei.
Kis porfelhõk emelkedtek a nyomában, és befehérítették a nadrághajtókáit.
A túloldalon Adams öreg háza állt. Istenem, milyen borzasztóan büszke volt rá Adams! Szürke terméskõ homlokzat, hatalmas ablakok. Most a követ zöldre festette a moha, a törött ablakok szörnyû vigyorral tátongtak. A gaz megfojtotta a pázsitot, és felverte a tornácot. Ágaival a tetõt böködte egy szilfa. Nagypapi emlékezett arra a napra, amikor Adams a szilfát ültette.
Álldogált egy ideig az elgazosodott utcán, lába a porban, mindkét keze botja görbületén, szeme lecsukva.
Hallotta az évek ködén át a játszó gyermekek kiáltozását, Conrad kutyájának ugatását az utca alsó végérõl. És ott volt Adams, félmeztelenül, ásóval, ahogy ásta a lyukat, mellette a füvön a szilfa, zsákba burkolt gyökerekkel.
1946. május. Negyvennégy évvel ezelõtt. Éppen akkor jöttek haza Adamsszel a háborúból.
Puha léptek puffantak a porban, nagypapi felijedt, és kinyitotta a szemét.
Fiatal férfi állt elõtte. Harmincéves lehetett. Vagy valamivel kevesebb.
- Jó reggelt! - mondta nagypapi.
- Remélem, nem ijesztettem meg - szólt a fiatalember.
- Látott itt állni csukott szemmel, mint egy vén szamarat? - kérdezte nagypapi.
A fiatalember bólintott.
- Emlékeztem - mondta nagypapi. - Erre lakik?
- Ott, az utca végén. Mi vagyunk az utolsók a városnak ebben a sarkában.
- Akkor talán tud segíteni nekem.
- Próbáljuk meg - mondta nagypapi. A fiatalember szavakat keresgélt.
- Nos, látja, az ügy a következõ. Én valami... hát igen, szentimentális zarándokúton vagyok.
- Értem - mondta nagypapi -, én is.
- A nevem Adams - mondta a fiatalember. - A nagyapám itt lakott valahol.
- Pontosan itt - mondta nagypapi. Most már együtt bámulták a házat.
- Csinos ház volt valamikor - mondta nagypapi. - Azt a fát a nagyapja ültette, amikor hazajött a háborúból. Együtt voltunk az egész háborúban, és együtt is jöttünk haza. Az volt a nagy nap...
- Kár - mondta az ifjú Adams -, kár . . .
De úgy látszott, hogy nagypapi nem hallja, mit mond.
- A nagyapja? - kérdezte. - Valahogy elvesztettem a kapcsolatot vele.
- Meghalt - mondta a fiatal Adams -, jó néhány évvel ezelõtt. - Valami atomenergia-ügyletei voltak - szólt nagypapi.
- Így van - mondta Adams büszkén. - Rögtön belevágott, amint szabaddá tették az ipar számára. Mindjárt a moszkvai egyezmény után.
- Vagyis mindjárt, amint rájöttek - mondta nagypapi -, hogy nem tudnak háborúzni.
- Így van - mondta Adams.
- Nem könnyû háborúzni - mondta nagypapi -, ha nincs semmilyen célpont.
- Mármint hogy városok - mondta Adams.
- Világos - mondta nagypapi -, és ami igazán furcsa, fenyegethették õket a világ összes atombombájával, mégsem lehetett õket kizavarni. De adj nekik olcsó földet és családi repülõgépet, és szétszélednek, mint az átokverte nyulak.
John J. Webster felfelé tartott a városháza széles lépcsõin, amikor a két lábon járó madárijesztõ, hóna alatt puskát szorongatva, utolérte és megállította.
- Mizujs, Mr. Webster? - kérdezte a madárijesztõ. Webster rábámult, aztán felvillant arcán a felismerés. - Ez Levi - mondta. - Hogy mennek a dolgok, Levi? Levi Lewis vigyorgott csorba fogaival.
- Jó közepesen. A kertek teremnek, és az idei nyulak is meglehetõsek.
- Nem keveredett bele ezekbe a gazemberségekbe, ebbe a házügybe? - kérdezte Webster.
- Nem, uram - közölte Levi -, mi, telepesek, volt farmerek, nem mászunk semmi rosszba. Törvénytisztelõ, istenfélõ népek vagyunk. Hogy itt vagyunk, annak egyetlen oka, hogy nem tudunk másutt megélni. És nem ártunk senkinek, hogy az elhagyott házakban lakunk. A rendõrség ránk akarja kenni a szajrézásokat és más disznóságokat, mert tudja, hogy nem tudunk védekezni. Mi vagyunk a bûnbakok.
- Örülök, hogy ezt hallom - mondta Webster. - Egyébként a fõnök fél akarja égetni a házakat.
- Ha megpróbálja - mondta Levi -, beleütõdik valamibe, amire nem számít. Tönkretették a farmjainkat ezekkel a tartályfarmokkal, de tovább nem kergethetnek bennünket.
Átköpött a lépcsõkön.
- Nincs magánál véletlenül egy kis aprópénz? - kérdezte. - Éppen kifogytam a patronbul, és most jön a nyúlszezon...
Webster kihalászott egy féldollárost a mellényzsebébõl. Levi vigyorgott.
- Nagyon lekötelez, Mr. Webster. Maj' hozok az õszön mókusokat.
A telepes két ujjával megpöckölte a kalapját, és lement a lépcsõn. Puskája csövén villózott a napfény. Webster megindult felfelé.
A városi tanács már javában ülésezett, mikor belépett a tanácsterembe.
Jim Maxwell, a rendõrfõnök az asztalnál állt, és Paul Carter, a polgármester beszélt:
- Nem gondolja, hogy kicsit elsieti a dolgot, Jim, amikor sürgeti ezt az akciót a házakkal?
- Nem gondolom - mondta a rendõrfõnök -, talán egy tucat kivételével a házakat nem a jogos tulajdonosok lakják. Minden egyes ház a városé már, adóhátralék fejében. Csak útban vannak, és fenyegetést jelentenek. Értékük nincs, még a bontási anyag se kell senkinek. Fa? Nem használnak már fát. A mûanyag jobb. Kõ? Kõ helyett acélt használunk. Egyetlenegy háznak sincs semmilyen realizálható piaci értéke. Ugyanakkor kisebb-nagyobb bûnözõk és nemkívánatos elemek rejtekei. A növényzet elburjánzott a városnegyedekben, és tökéletes búvóhellyé tette az egészet. Ha valaki elkövet valamit, egyenesen a házaknak tart, .ott azután biztonságban van, mert akár ezer embert is odaküldhetek, mindet ki tudja kerülni. Még a bontási költségeket sem érik meg. És ha, mondjuk, nem is kimondott fenyegetést, de fölösleges gondot mindenféleképpen jelentenek. Meg kell tehát szabadulnunk tõlük, és erre a tûz a legolcsóbb és a leggyorsabb mód. Minden óvó rendszabályt alkalmazni fogunk.
- S a kérdés jogi oldala? - kérdezte a polgármester.
- Megvizsgáltam. Az embernek joga van saját tulajdonát elpusztítani bármilyen módon, ahogyan jónak látja, amennyiben nem veszélyezteti más tulajdonát. Feltételezem, hogy ugyanez vonatkozik a közösségi javakra is.
Thomas Griffin tanácsnok felugrott.
- Belegázolni egy csomó ember emlékeibe? ! - kiáltotta. - Felégetni egy sereg régi otthont? Az embereknek még mindig vannak érzelmi kötöttségeik . . .
- Ha valóban így van - replikázott a rendõrfõnök -, akkor miért nem fizetik az adóikat, és miért nem tartják karban a házakat? Miért futottak vidékre, egyszerûen faképnél hagyva házaikat? Kérdezzék csak meg Webstert. Megmondhatja, hogy milyen sikerrel keltette fel az emberek érdeklõdését õsi otthonaik iránt.
- Maga az Õsi Otthon Hetérõl beszél - mondta Griffin. - Az csõdöt mondott. Érthetõ, hogy csõdöt mondott. Webster olyan ügyetlenül tálalta, hogy mulattak rajta. A Kereskedelmi Kamara mentalitása mindig is idevezet.
- Hagyja csak békén a Kereskedelmi Kamarát, Griffin - mondta dühösen Forrest King tanácsos -, a körül nincs semmi hiba. Azért, mert maga az üzleti életben megbukott, az még nem ok arra . . .
Griffin mindezt eleresztette a füle mellett.
- Az üzleti láz ideje elmúlt, uraim. Elmúlt örökre. A reklámfelhajtás is meghalt és el van temetve. Az az idõ, amikor gabonanapokat vagy dollárnapokat vagy valamilyen kitalált ünneplést lehetett rendezni, mindent dekorációval borítani és összecsõdíteni a nagy tömegeket, amelyek hajlandók voltak a pénzüket költeni, az már évek óta elmúlt. Úgy látszik, egyedül maguk nem tudnak errõl. Az ilyen komédiák akkor sikerültek, amikor a tömegpszichológiára és a lokál-patriotizmusra apelláltak. Mit számít a lokálpatriotizmus, amikor lábon haldoklik a város? Tömegpszichológiára sem lehet apellálni, ha nincs tömeg, ha minden ember vagy majdnem minden ember negyvenhektárnyi földön lehet a maga ura.
- Uraim! - csitította õket a polgármester. - Uraim, eltértünk a napirendtõl!
King nekitüzesedve verte az asztalt.
- Nem, nem! Járjunk csak a végére! Itt van Webster. Mondja csak el, hogy mit gondol.
Webster kelletlenül mocorgott.
- Nem hiszem - mondta -, hogy volna valami hozzászólnivalóm. - Hagyjuk - legyintett Griffin, és leült.
De King állva maradt, arca bíborrá vált, szája reszketett a dühtõl. - Webster! - kiáltotta.
Webster a fejét rázta.
- Idejött egyik nagy ötletével! - ordította King. - Úgy volt, hogy a tanács elé terjeszti. Álljon ki, ember, és mondja meg a magáét! Webster elvörösödött, és összeszorította a száját.
- Lehet, hogy kemény a feje - mondta aztán lassan Kingnek -, és nem érti meg, miért veszem rossz néven, ahogyan maga itt viselkedik.
King felhördült, azután kirobbant:
- Kemény a fejem! Ezt mondja nekem. Együtt dolgoztunk, és én segítettem magán. Azelõtt sohasem mert ilyet mondani... maga... - Azelõtt nem mondtam ilyet - mondta Webster higgadtan.
Persze hogy nem. Hiszen meg akartam tartani az állásomat.
- Nos, hát akkor nincs munkája! - ordította King. - Ettõl a perctõl kezdve nincs munkája.
- Pofa be! - mondta Webster.
King, mintha arcul ütötték volna, elképedten bámult.
- És üljön le - folytatta Webster, és a hangja mint éles kés hasította át a termet.
King térde megroggyant, és hirtelen leült. Feszült csend támadt. - Van mondanivalóm - szólt Webster. - Valami, amit már régen meg kellett volna mondanom. Valami, amit mindnyájuknak hallaniuk kell. Kissé meglep engem is, hogy nekem kell kimondanom. Ugyanakkor talán logikus, hogy éppen én, aki közel tizenöt éve dolgozom a város érdekeiért, mondjam meg az igazságot. Griffin tanácsnok azt mondta, hogy a város lábon állva haldoklik, és ez a meg-állapítása helytálló. Csak az a hibája, hogy alábecsüli a tényeket. A város, ez a város és minden város . . . már halott. A város anakronizmus. Túlélte magát. A hidroponika és a helikopter megbuktatta. Kezdetben a város törzsi székhely volt, ahol a törzs a közös védelem céljából tömörült. Késõbb fallal vették körül, hogy nagyobb védelmet biztosítsanak. Azután a fal végleg eltûnt, de a város tovább élt, mert ipari és kereskedelmi elõnyei voltak. Fennmaradt a modern idõkig, mert az emberek kénytelenek voltak közel lakni munkahelyükhöz, és a munkahelyek a városban voltak. De ma már nem így van. A családi repülõgéppel száz mérföld kisebb távolság ma, mint öt mérföld volt valamikor 1930-ban. Az emberek több száz mérföldet is repülhetnek a munkába és vissza haza, mikor letelt a munkanap. Nincs már szükségük arra, hogy összezsúfoltan éljenek a városban. A gépkocsi megindította ezt a folyamatot, és a repülõgép befejezte. Már a század elsõ felében is észrevehetõ volt a tendencia - ki a városból, elég az adókból és a zsúfoltságból, ki az elõvárosokba és a környezõ telkekre. A megfelelõ közlekedés hiánya és a pénzhiány akkor még összetartotta a városokat. De most, amikor a tartályos termesztés értéktelenné tette a földeket, óriási területeket lehet kapni vidéken kevesebbért, mint amibe egy városi telek került negyven évvel ez-elõtt. Az atomhajtású repülõgépek pedig megszüntették a közlekedési problémákat.
Szünetet tartott, de a csendet nem törte meg senki. A polgármester feszült arccal figyelt. King ajka mozgott, de hang nem jött ki a száján. Griffin mosolygott.
- Mi maradt hát nekünk? - kérdezte Webster. - Megmondom, hogy mi maradt. Utca utca hátán, tömb tömb után, elhagyott otthonok, faképnél hagyott házak. Miért is maradtak volna itt az emberek? Mit nyújthat nekik a város? Semmit abból, amit egy nemzedékkel korábban még nyújtott, mert a haladás megszüntette a város jótéteményeinek szükségességét. Anyagi szempontból természetesen vesztettek valamit, mikor elhagyták házaikat, de az a tény, hogy kétszer ilyen jó házakat vehetnek féláron, és úgy élhetnek, ahogyan mindig is szerettek volna, családi birtokhoz juthattak az egy nemzedékkel ezelõtti gazdagok legjobb tradícióinak megfelelõen - mindez többet nyomott a latban, mint az elhagyott otthon. És mi maradt itt? Néhány üzletház, néhány hektár gyártelep. Városi kormányzat, felduzzasztva milliók szükségleteinek ellátására, de a milliók nélkül. A költségvetés, amely olyan magasra hajtotta fel az adókat, hogy végül az üzletházak is elköltöznek, mert szabadulni szeretnének ezektõl az adóktól. Adóhátralékok, melyek fejében értéktelen tulajdon maradt ránk. Íme, ez maradt. Ha azt hiszik; hogy bármilyen Kereskedelmi Kamara, bármilyen reklámhûhó, bármilyen agyafúrt ötlet megoldást hoz, tévednek. Az igazság nyilvánvaló és egyszerû. A város, mint emberi intézmény, halott. Néhány évig esetleg még vegetálhat, de aztán nincs tovább.
- Mr. Webster - szólt közbe a polgármester. De Webster nem ügyelt rá.
- Ha nem történik meg, ami ma történt - folytatta -, tovább játszottam volna magukkal a babaházat. Tovább is úgy tettem volna, mintha a város élõ valami volna. Tovább is becsaptam volna magamat és önöket. De uraim, emberi méltóság is van a világon.
A fagyos csendet papírok zörgése váltotta fel, az elképedt hallgatók közül néhányan köhécseltek.
De Webster még nem fejezte be.
- A város csõdöt mondott - folytatta -, és jó, hogy így van. Ahelyett hogy itt ülnek és gyászolnak, térden állva kellene hálálkodniuk. Mert ha ez a város nem élte volna túl a hasznosságát minden más várossal szemben - ha a világ városai nem néptelenedtek volna el, akkor
elpusztultak volna. Háború lett volna, uraim, atomháború. Elfelejtették már az 1950-es és 1960-as éveket? Elfelejtették már, hogy hogyan riadtak fel éjszakánként, és várták a bombák becsapódását? Bár tudva tudták, hogy amúgy sem hallanák, ha jönnének. De a városok elnéptelenedtek, az ipar szétszóródott, nem voltak célpontok, és így nem lett háború. Önök, uraim, azért maradtak életben, mert az emberek elhagyták az önök városát. Az isten szerelmére, hagyják hát holtan. Örüljenek, hogy kimúlt. Ez a legörvendetesebb dolog az emberiség egész történetében.
John J. Webster ezzel sarkon fordult, és elhagyta a termet. Kint, a széles lépcsõn megállt, és felnézett a felhõtlen égre, nézte a városháza tornyocskái fölött körözõ galambokat.
Lélekben megrázta magát, mint a kutya, ha kijön a vízbõl. Természetesen ostoba volt. Most másik állás után nézhet, és jó ideig eltarthat, míg talál, tekintve, hogy elég idõs már új állás kereséséhez.
De - gondolatai ellenére - önkéntelenül is vidám dalocska kezdett motozni benne. Fütyörészve, ruganyos léptekkel távozott.
Vége a képmutatásnak. Vége az álmatlan hánykolódásnak és a töprengésnek, hogy mit tegyen - tudva, hogy a város halott, hogy amit mûvel, haszontalan, tudva, hogy fizetését nem szolgálta meg, érezve a sajátos, keserû megsemmisülést, mint a munkás, aki tudja, hogy munkája eredménytelen.
A parkolóhely felé tartott, a helikopteréhez.
Most - gondolta - vidékre költözhetnek, ahogy Betty szeretné. Esténként a saját földjét taposhatja. Egy darab földet valahol, patakkal. Patak okvetlenül kell, megtölti majd pisztrángokkal.
Eszébe véste, hogy fel kell mennie a padlásra, ellenõrizni a repülõ felszerelését.

Martha Johnson a szérû kapujánál állt, mikor az ócska kocsi végigvánszorgott a fasoron.
Ole merev tagokkal mászott ki, az arca fáradt volt. - Eladtál valamit? - kérdezte Martha.
Ole a fejét rázta.
- Semmi értelme az egésznek. Nem veszik a farm termését. Egyszerûen kinevettek. Kétszer akkora
kukoricacsöveket mutattak, mint az enyéim, és ugyanolyan zsengék és édesek, és sokkal egyenletesebb sorok vannak rajtuk. Olyan dinnyéket, amelyeknek alig van héjuk, és jobb az ízük is, azt mondják.
Belerúgott egy rögbe. A rög szétporlott.
- Nem hunyhatjuk be a szemünket - mondta -; a tartályos termelés tönkretett bennünket.
- És ha eladnánk a farmot? - vetette fel Martha. Ole nem válaszolt.
- Kaphatnál munkát egy tartályfarmon. Harry is kapott. Egész jól megvan - mondta az asszony.
Ole a fejét rázta.
- Vagy... elmehetnél kertésznek. Elegáns foglalkozás. A jómódú népek, akik vidékre költöztek, szívesen tartanak kertészt, hogy a virágokat meg a miegymást ápolja. Elõkelõbb, mint ha gépekkel csináltatnák.
Ole megint csak a fejét rázta.
- Nem tudnék virágokkal bíbelõdni. Nem tudnék, hiszen több mint húsz évig kukoricával gazdálkodtam.
- Esetleg hozzájutnánk egy olyan kis repülõhöz - mondta Martha -, és bevezethetnénk a házba a vizet. Meg egy fürdõkádat az ócska fürdõdézsa helyett.
- Nem tudnék repülõt vezetni - mondta Ole.
- Dehogynem tudnál - mondta Martha. - Egyszerû az. Nézd meg az Anderson gyerekeket, még alig nõttek ki a földbõl, és már összevissza röpködnek mindenfelé. Egyikük bolondozott egyszer, és kiesett belõle, de . . .
- Gondolkoznom kell rajta - mondta Ole kétségbeesetten. Gondolkoznom kell.
Dühösen megfordult, átugrott egy kerítést, és elindult ki a földekre. Martha csak állt a kocsi mögött, és figyelt. Nagy könnycsepp gördült végig poros arcán.


- Mr. Taylor várja önt - mondta a lány.
- De hiszen nem voltam még itt soha. Nem tudhatta, hogy jövök dadogott John J. Webster.
- Mr. Taylor - ismételte a lány - várja önt! Fejével az ajtó felé intett. Felirat állt rajta:
Az Emberi Beilleszkedés Hivatala
- De én csak munkát kérek - vitatkozott Webster. - Nem azért jöttem, hogy beillesszenek vagy mi. Ez a Világkormányzó Bizottság elhelyezõirodája, nem?
- De igen - mondta a lány. - Nem akar beszélni Mr. Taylorral? - Hát, ha ragaszkodik hozzá - mondta Webster.
A lány kattintott a kapcsolón, és beleszólt a kagylóba: - Mr. Webster van itt, uram.
- Küldje be - mondta egy hang.
Kalapját a kezében tartva, Webster belépett az ajtón.
Az íróasztal mögött ülõ férfi haja fehér, de arca fiatalos volt. Az egyik székre mutatott.
- Ön munkát keres - mondta.
- Igen - felelte Webster -, de...
- Üljön le, kérem - mondta Taylor. - Ha az ajtófeliratra gondol, felejtse el. Nem akarjuk sehova beilleszteni.
- Nem találtam munkát - mondta Webster -, hetek óta keresek munkát, de senki sem vesz fel. Így kerültem végül ide.
- Tehát nem akart idejönni?
- Az igazat megvallva, nem. A munkaközvetítõben kapott állásnak, ugyebár, olyan színezete van, ami nincs nagyon ínyemre. Taylor mosolygott.
- A terminológia talán nem nagyon szerencsés. Ön a régi idõk munkaközvetítõ irodáira gondol, ahová az emberek kétségbeesésükben mentek, hogy bármilyen munkát is kapjanak. Amelyeket a kormány tartott fenn az olyan embereknek, akik különben a köz terhére lettek volna.
- Elég kétségbeesett helyzetben vagyok - vallotta be Webster. De még van bennem bizonyos büszkeség, ami megnehezítette idejövetelemet. De végül is nem tehettem mást. A helyzet az, hogy én árulójává váltam...
- Úgy érti - mondta Taylor -, hogy megmondta az igazat. Még ha ez az állásába került is. Az üzleti világ nemcsak itt, de sehol a földön nem hajlandó elfogadni az igazságot. Az üzletemberek még mindig ragaszkodnak a város mítoszához, a kereskedés mítoszához. Idõvel majd rájönnek, hogy a jó szolgáltatások és a valódi értékek jobb üzletet jelentenek, mint a kereskedés valaha is. Azon gondolkodom, Mr. Webster, tulajdonképpen mi indította arra, amit tett?
- Torkig lettem vele - felelte Webster. - Nézni, hogy az emberek csukott szemmel járnak. Hogy ragaszkodnak a tradíciókhoz, amelyek értelmüket vesztették. Belebetegedtem King patetikus lokálpatriotizmusába, amelynek már minden valóságos oka megsemmisült. Taylor bólintott.
- Mit gondol, Webster, tudna foglalkozni az emberek beillesztésével az új világrendbe?
Webster csak bámult.
- Komolyan gondolom - mondta Taylor. - A Világkormányzó Bizottság már évek óta foglalkozik ezzel, csendesen, feltûnés nélkül. Többnyire azok sem tudják, akiket sikerült beillesztenünk. Mióta az ENSZ átalakult Világkormányzó Bizottsággá, olyan változások történtek, melyek sok ember életútját megtörték. A munkába fogható atomenergia az emberek százezreinek vette el a munkáját. Át kellett képezni és új munkába helyezni õket, egyeseket az új atomiparban, másokat más vonalon. A mesterséges élelmiszeripar elsöpörte a farmereket a földjeikrõl. Õk jelentették talán a legnagyobb problémát, mert az állattenyésztésen és növénytermesztésen kívül semmihez sem értettek. Legtöbbjük nem is akart más szakmát tanulni, és nagyon elkeseredett, mert kiszorult õseitõl öröklött életformájából és megélhetésébõl. És mivel természettõl fogva individualisták, õk jelentették a legnehezebb pszichológiai problémát.
- Sokan - mondta Webster - még mindig a levegõben lógnak. Több mint százan az elhagyott házakba telepedtek, és úgy élnek egyik napról a másikra. Nyulakat és mókusokat lõnek, halászgatnak, zöldséget termelnek, erdei gyümölcsöt szednek. Néha kisebb lopásra is vetemednek, és alkalmilag koldulnak a belváros utcáin.
- Ismeri õket? - kérdezte Taylor.
- Ismerek néhányat - mondta Webster -, egyikük néhanapján nyulakat és mókusokat hoz nekem a pénzért, amit töltényekre kunyerál tõlem.
- Tiltakoznának, ha be akarnánk illeszteni õket, ugye? - A legerélyesebben - mondta Webster.
- Ismer egy Ole Johnson nevû farmert? Még mindig ragaszkodik a farmjához?
Webster bólintott.
- Mi volna, ha megpróbálkozna a beillesztésével? - Kikergetne a farmjáról - mondta Webster.
- Az ilyen emberek ügye, mint Ole és ezek a telepesek, a mi fõ problémánk - mondta Taylor. - A többiek nagy része eléggé beilleszkedett már a jelenbe. Egyesek sóhajtoznak a múlt után, de már csak a hatás kedvéért. Vissza sem lehetne õket kergetni régi életformájukba. Évekkel ezelõtt, még az atomipar fellendülésekor a Világkormányzó Bizottság nehéz elhatározás elõtt állt, nevezetesen, hogy a fejlõdéssel járó változásokat fokozatosan vezesse-e be, hogy az emberek természetesen alkalmazkodhassanak, vagy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, és a bizottság gondoskodjék az emberek beilleszkedésérõl. Jól vagy rosszul, de úgy határoztak, hogy elsõ a haladás, tekintet nélkül arra, hogyan hat az emberre. Ez a határozat nagyjában és egészében bölcsnek bizonyult. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy az átcsoportosítást nem lehet nyíltan végrehajtani. Egyes esetekben a munkások nagy csoportjainak kiesésénél ez ment, de a legtöbb egyedi esetben, mint például Ole barátunknál, nem ment. Ezeknek az embereknek segítenünk kell, hogy megtalálják helyüket az új világban, de nem szabad tudniuk; hogy segítünk nekik. Ha tudnák; sértené önbizalmukat és méltóságukat, márpedig az emberi méltóság minden civilizáció sarokköve.
- Az iparon belüli átcsoportosításról természetesen tudtam mondta Webster -, de az egyedi esetekrõl nem hallottam.
- Nem is szellõztethettük - mondta Taylor -, gyakorlatilag úgyszólván suba alatt csináljuk.
- De miért mondja el mindezt nekem?
- Már vártuk magát - mondta Taylor. - Tudtuk, hogy végül is el kell jönnie hozzánk, Bármilyen eshetõségei lennének, bármilyen területen, King áthúzná a számítását. Már leadta a drótot. Maga feketelistán van a világ minden kereskedelmi kamarájánál és minden közületi hatóságnál.
- Akkor valószínüleg nincs más választásom - mondta Webster. - Nem szeretnénk, ha így vélekedne - mondta Taylor. - Gondolkodjék, aztán jöjjön vissza. Ha nincs kedve ehhez a munkához, találunk magának mást, King ellenére is.
Amint kilépett az irodából, Webster egy madárijesztõbe ütközött, aki ott várakozott rá. Levi Lewis volt, foghíjas vigyora nélkül, puskájával a hóna alatt.
- Azt mondták a fiúk, hogy látták magát ide bemenni, így hát itt vártam - magyarázta.
- Mi a baj? - kérdezte Webster, mivel Levi arca ékesszólóan tükrözte, hogy baj van.
- A rendõrség - mondta Levi, és undorral köpött egyet.
- A rendõrség - mondta Webster rémülten, mert már tudta, hogy mi a baj.
- Egen - mondta Levi -, fejükbe vették, hogy kifüstölnek bennünket.
- Tehát a városi tanács végül is beadta a derekát - mondta Webster.
- Éppen a rendõrparancsnokságról jövök - mondta Levi. - Megmondtam nekik, hogy jobb lesz, ha vigyáznak. Megmondtam nekik, ha megpróbálják, nem ússzák meg szárazon. A fiúk körös-körül beásták magukat, és az a parancsuk, hogy csak biztos találatra lõjenek.
- Nem tehet ilyet, Levi - mondta Webster élesen.
- Nem? - kérdezte Levi. - Már megtettem. Kikergettek a farmjainkról, rákényszerítettek, hogy eladjuk, mert nem tudtunk megélni belõle. De tovább nem kergetnek bennünket. Itt maradunk vagy meghalunk. És csak akkor füstölhetnek ki bennünket, ha egy sem marad közülünk, aki megakadályozza.
Rántott egyet a nadrágján, és megint köpött.
- És nem is vagyunk egyedül, akik így érzünk - jelentette ki. Nagypapi is ott van velünk.
- A nagypapi!
- Persze, a nagypapi. Az öreg fickó, aki maguknál él. Átvette fölöttünk, hogy úgy mondjam, a vezérlõ tábornok tisztét. Azt mondja, hogy tud egypár fogást még a háborúból, amirõl ezeknek a rendõröknek gõzük sincs. Elküldött néhány fiút egyik hadimúzeumba, hogy fújjanak meg egy ágyút. Azt is tudja, hol vannak a hozzá való lövedékek a múzeumban. Azt mondja, mindent beállít, azután üzen nekik, hogy ha a rendõrség megmozdul, szétlövi a hivatali negyedet.
- Nézze csak, Levi, megtenne nekem valamit? - Természetesen, Mr. Webster.
- Menjen be ide, és keresse Mr. Taylort. Ragaszkodjon hozzá, hogy bevezessék. Mondja meg neki, hogy megkezdtem a munkát. - Megmondom, hogyne, de most hova megy?
- Felmegyek a városházára.
- Biztos, hogy ne menjek magával?
- Ne jöjjön. Jobb lesz, ha egyedül megyek. És Levi... - Igen?
- Mondja meg nagypapinak, ne siessen a tüzérségével. Ne lõjön, ha nem muszáj - de ha muszáj, akkor pontosan.


- A polgármester el van foglalva - közölte Raymond Brown, a titkár.
- Ne mondja! Csak nem? - mondta Webster, és indult az ajtónak. - Nem mehet be, Webster! - kiáltotta Brown.
Felugrott székébõl, megkerülte az íróasztalt, és kinyújtott karral Websterre rohant. Webster meglendítette a karját, mellen találta Brownt, aki az íróasztalnak esett, az íróasztal elmozdult, Brown hadonászott, elvesztette egyensúlyát, és a padlóra zuhant.
Webster berontott a polgármester ajtaján. A polgármester lekapta lábát az íróasztalról. - Megmondtam Brownnak - szólt. Webster bólintott.
- És Brown megmondta nekem. Mi a baj, Carter? Fél, mert King megtudja, hogy itt voltam? Fél, hogy valami egészséges gondolat korrumpálhatja magát? '
- Mit akar? - pattogott Carter.
- Úgy értesültem, hogy a rendõrség felgyújtja a házakat.
- Jól értesült- mondta nagy garral a polgármester. - Veszélyeztetik a közösséget.
- Milyen közösséget?
- Ide figyeljen, Webster...
- Jól tudja, hogy közösség nincs. Csak maguk vannak itt, néhány piszkos politikus, akik ideragadtak, hogy ezt a helyet lakóhelyüknek titulálhassák, és minden évben megválasszák egymást, és tovább húzzák a fizetésüket. Már odáig jutottak, hogy mindössze annyi a dolguk, hogy egymásra szavazzanak. Az emberek, akik az áruházakban és a gyárakban dolgoznak, nem laknak a városban, még azok sem, akik a legalantasabb munkát végzik. Az üz1etemberek már réges-rég itt hagyták a várost. Itt üzletelnek, de nem itt laknak.
- De ez azért még mindig város - állította a polgármester.
- Nem azért jöttem, hogy errõl vitatkozzam - mondta Webster -, azért jöttem, hogy próbáljam meggyõzni, helytelenül cselekszik, ha felégeti a házakat. Ha nem vette volna észre, ezek a házak emberek otthonai, akiknek más otthonuk nincs. Embereké, akik azért jöttek ide, hogy itt menedéket találjanak. Bizonyos mértékben felelõsek vagyunk értük.
- Nem vagyunk felelõsek - vicsorgott a polgármester. - Bármi történik velük, az õ bajuk. Nem kértük õket, hogy idejöjjenek. Semmi szükségünk rájuk. Semmivel sem járulnak a közösséghez. Azt akarja mondani, hogy szerencsétlenek? Hát tehetek én arról? Azt akarja mondani, hogy nem kapnak munkát? Én meg azt mondom, hogy kapnának, ha keresnének. Munka van, munka mindig van. Telebeszélték a fejüket evvel a újvilág-maszlaggal, és most azt hiszik ezek az alakok, hogy valaki más köteles nekik olyan helyet találni, ami ínyükre van, és olyan munkát is, ami ínyükre van.
- Maga úgy beszél, mint valami megátalkodott individualista mondta Webster.
- Maga meg úgy, mintha furcsállná - pattogott a polgármester. - Furcsállom is - mondta Webster. - Furcsa és tragikus, hogy bárki is így gondolkozzék ma.
- Különbül nézne ki a világ, ha több lenne a megátalkodott individualizmusból - vakkantotta a polgármester. - Nézze csak meg azokat, akik vitték valamire.
- Magamagát érti? - kérdezte Webster.
- Miért ne? - egyezett bele Carter. - Keményen dolgoztam, éltem az alkalommal, elõrelátó voltam, én...
- Úgy érti, hogy a megfelelõ talpakat nyalta, és a megfelelõ fejeken taposott? - mondta Webster. - Maga ragyogó példája annak az embernek, akire a világnak ma nincs szüksége. Maga határozottan áporodott szagot áraszt az ócska ideáival. Maga az utolsó politikus, Carter, ugyanúgy, mint ahogyan én voltam az utolsó kereskedelmi kamarai titkár. Csak maga még nem tudja. Én tudom. És kiugrottam. Még akkor is, ha ez sokba került. Kiugrottam, mert meg kellett õriz-nem az önbecsülésemet. Az a politika, amit maga mûvel, halott. Halott, mert elmúlt az az idõ, amikor nagy pofával és nagy mellénnyel a tömegpszichológiára apellálva hatalomra lehet jutni. A tömegpszichológia megszûnt. Nem létezhet tömegpszichológia akkor, amikor az emberek egyszerûen fütyülnek arra, hogy mi történik ezzel a már kimúlt politikai rendszerrel, amely saját súlya alatt összeroppant.
- Takarodjon - ordította a polgármester -, takarodjon, mielõtt kidobatnám a rendõrséggel!
- Elfelejti - mondta Webster -, hogy azért jöttem, hogy a házakról beszéljünk.
- Semmit sem fog használni magának! - rikoltotta Carter. - Beszélhet ítéletnapig is. A házak égni fognak. Ezzel kész!
- És hogy tetszenék magának a hivatali negyed romokban? - kérdezte Webster.
- A maga párhuzama - mondta Carter - kissé groteszk. - Nincs szó semmilyen párhuzamról - mondta Webster.
- Nem? Hát akkor mirõl beszél? - bámult rá a polgármester.
- Csak arról - mondta Webster, hogy abban a percben, amikor az elsõ fáklya éri a házakat, bevágódik a városháza épületébe az elsõ ágyúgolyó. És a második az "Elsõ Nemzeti"-t fogja találni és így tovább végig, kezdve a legnagyobb célpontokkal.
Carter elképedt. Azután a düh pírja öntötte el arcát.
- Nem használ semmi, Webster - pattogta. - Nem tud átejteni. Ez a dajkamese . . .
- Nem dajkamese - jelentette ki Webster. - Azok az emberek felállítottak odakint néhány ágyút. A múzeumokból hozták meg a Bajtársi Szövetség háza elõl. És vannak köztük, akik értenek hozzá. De erre tulajdonképpen nincs is szükségük. Gyakorlatilag közvetlen célzásról van szó, mintha egy nagy, hosszú csûr volna a célpont a gyakorlótéren.
Carter a rádió után nyúlt, de Webster felemelt kézzel megállította. - Jobb lesz, ha gondolkozik egy percig, Carter, mielõtt a kapcsolóhoz nyúl. Kutyaszorítóban van. Ha elkezdi tervének végrehajtását, a csata kellõs közepébe kerül. Meggyújthatja a házakat, de a városközpontot is lerombolják. Az üzletemberek meg fogják magát skalpolni ezért.
Carter visszahúzta kezét a rádiótól. Messzirõl éles puskalövés csattant.
- Jobb lesz, ha visszarendeli õket - figyelmeztette Webster. Carter arca a határozatlanságtól vonaglott.
Még egy puskalövés, megint egy, megint egy.
- Rövidesen - mondta Webster - a dolog túl messzire megy. Annyira, hogy nem fogja tudni többé megállítani.
Ekkor hatalmas robbanás reszkettette meg az ablakokat.
Carter felugrott.
Webster érezte, hogy tagjai elhidegülnek és elernyednek. De nagy erõfeszítéssel megõrizte arcának és hangjának nyugalmát.
Carter kõvé meredve bámult ki az ablakon.
- Tartok tõle - mondta Webster -, hogy máris túl messzire ment. A rádió az íróasztalon kitartóan recsegett, a vörös lámpa villogott. Carter remegõ kézzel nyúlt a kapcsoló után.
- Carter - mondta egy hang -, Carter, Carter.
Webster felismerte a hangot, Jim Maxwell rendõrfõnök bikahangját.
- Mi van? - kérdezte Carter.
- Volt egy nagy ágyújuk - mondta Maxwell. - Felrobbant, amikor megpróbáltak tüzelni belõle. Az a gyanúm, hogy a muníciójuk rossz. - Egy ágyú? - kérdezte Carter. -Csak egy ágyú?
- Nem látok többet.
- Puskalövéseket is hallottam - mondta Carter.
- Igen, lövöldöztek ránk. Néhányat megsebesítettek a fiúk közül. Most visszahúzódtak. Mélyebbre a bokrok közé. Most nem lõnek. - Jól van - mondta Carter -, elõre, kezdjék meg a házak felgyújtását!
Webster elõrelendült.
- Kérdezze meg, kérdezze meg . . . Carter kikapcsolta a rádiót.
- Mit akart kérdezni?
- Semmit - mondta Webster. - Semmi lényegeset.
Nem árulhatta el Carternek, hogy a tüzér a nagypapi volt. Nem mondhatta meg, hogy mikor az ágyú felrobbant, ott volt a nagypapi. Ki kell jutnia innen, amilyen gyorsan csak lehet, az ágyúhoz.
- Jó blöff volt, Webster - mondta Carter. - Jó blöff volt, de rosszul sült el.
A polgármester a házakra nézõ ablak felé fordult. - Már nem tüzelnek - mondta -, hamar feladták.
- Szerencséje lesz - mondta Webster -, ha hat rendõre hazakerül élve. Az emberek a puskákkal ott vannak a bozótban, és száz méterrõl el tudják találni a mókus szemét.
Ekkor lábdobogás hangzott fel a folyosón, két pár láb futva közeledett az ajtóhoz.
A polgármester és Webster megfordult.
- Nagypapi! - kiáltotta Webster.
- Halló, Johnny - lihegte nagypapi. Egy fiatalember állt mögötte, és papírokat lobogtatott a kezében.
- Mit akarnak? - kérdezte a polgármester. - Sok mindent - mondta nagypapi.
Várt egy pillanatig, próbált lélegzethez jutni, és lihegése szüneteiben mondta:
- Bemutatom a barátomat, Henry Adamsot. - Adams? - kérdezte a polgármester.
- Persze - mondta a nagypapi. - Valaha itt élt a nagyapja. A 27. utcában lakott.
- Ó - mondta a polgármester olyan hangon, mint akit egy téglával mellbe vágnak. - F. J. Adamsot gondolja?
- Eltalálta - mondta nagypapi. - Együtt voltam vele a háborúban. Éjszakánként nem hagyott aludni, folyton a fiáról mesélt.
Carter Henry Adams felé biccentett.
- Mint a város polgármestere - mondta, igyekezve visszanyerni a méltósága maradványát -, üdvözlöm, és isten hozta a mi . . .
- Nem valami sikerült fogadtatás ez bizony - mondta Adams -, éppen arról értesültem, hogy maga itt felégeti a tulajdonomat.
- A tulajdonát! - a polgármester elfulladt, és hitetlenkedve bámulta a papírokat, melyeket Adams feléje nyújtott.
- Igen, .a tulajdonát! - süvöltötte nagypapi.
- Megvette. Éppen most jövünk a pénzügyi hivatalból. Kifizette az összes adóhátralékot, büntetést és mindent, amit maguk, legális tolvajok csak kieszeltek, hogy eltulajdonítsák azokat a házakat.
- De, de - a polgármester szavak és lélegzet után kapkodott - nem mindet. Nyilván csak a régi Adams - telket váltotta meg.
- Mindent az utolsó lakatig, még ami bent van, azt is - mondta nagypapi diadalmasan.
- És most - mondta Adams a polgármesternek -, ha volna szíves szólni az embereinek, hogy hagyják abba a tulajdonom pusztítását. . . Carter az íróasztalhoz rohant, és két kézzel kapott a rádióhoz.
- Maxwell - ordította -, Maxwell, Maxwell! - Mit óhajt? - ugatott vissza Maxwell.
- Hagyják abba a gyújtogatást! - üvöltötte Carter. - Kezdjék meg az oltást. Hívja ki a tûzoltókat. Mindent tegyen meg a tüzek kioltására.
- Hát ez vicces - mondta Maxwell. - Jó volna, ha eldöntené végre, hogy mit akar.
- Tegye, amit mondok! - süvöltötte a polgármester. - Oltsa el a tüzet!
- Jól van - mondta Maxwell -, jól van, ne izguljon. De a fiúknak nem nagyon fog tetszeni a dolog. Egyáltalán nem fog tetszeni, hogy olyasmiért tegyék ki magukat a lövöldözésnek, amirõl maga váltogatja a véleményét.
Carter felegyenesedett a rádió mellõl.
- Biztosíthatom, Mr. Adams - mondta -, hogy sajnálatos tévedésrõl van szó.
- Bizony - jelentette ki Adams ünnepélyesen -, nagyon sajnálatos tévedésrõl; polgármester. A legnagyobbról, amit valaha is elkövetett. Egy percig némán nézték egymást a szoba két végébõl.
- Holnap - mondta Adams - petíciót nyújtok be a bírósághoz, és kérem a városi alapokmány hatályon kívül helyezését. Mint a város határain belül a város legnagyobb részének tulajdonosa, mind érték, mind kiterjedés szempontjából. Tudomásom szerint ehhez minden jogom megvan.
A polgármester nagyot nyelt, végül kinyögött néhány szót. - Milyen alapon2 - kérdezte.
- Azon az alapon - mondta Adams -, hogy nincs tovább szükség rá. Nem hiszem, hogy túlságosan nehéz dolgom lesz elfogadtatni. - De, de ezt azt jelenti . . .
- Egen - mondta nagypapi -, azt jelenti, hogy maguknak fel is út, le is út.


- Egyetlen park - mondta nagypapi, karját körbelendítve a vadon fölött, amely egykor a város lakónegyedeit jelentette. - Park, ahol az emberek láthatják, hogyan éltek elõdeik.
Ott álltak a toronydombon, fölöttük a rozsdás víztorony ágaskodott vaskos acéllábaival az embermagas fûtengerben.
- Nem egészen park - mondta Henry Adams -, inkább emlékmû. A közösségi élet korszakának emlékmûve, amely egy-két évszázad múlva feledésbe merül. A különleges, meghatározott feltételek és az emberi ízlés kielégítését szolgáló épülettípusok bizonyos számának megõrzése. Nem épült semelyik építészeti koncepció rabszolgaságában, hanem a jobb életet igyekezett biztosítani. Száz év múlva az emberek ugyanolyan tisztelettel és elfogódottsággal járnak majd ezek közt a házak közt, mint ma a múzeumban. Olyasmit fog jelenteni nekik, mint az õskor, lépcsõfokot a jobb, teljesebb élethez. A mûvészek egész életüket itt töltik, hogy vásznukon megörökítsék a régi házakat. Történelmi regények írói járnak ide, hogy hiteles levegõt szívjanak.
- De hiszen azt mondta, hogy minden házat renováltatni akar a pázsitokkal és kertekkel együtt, úgy, ahogyan azelõtt voltak-mondta Webster. - Egész vagyonba fog kerülni. A karbantartás pedig egy másik vagyonba.
- Sok pénzem van- mondta Adams. - Több a soknál. Ne felejtsék el, hogy a nagyapám és az apám a kezdet kezdetén az atomiparra vetette magát.
- A nagyapja a legjobb ultijátékos volt, akit valaha is ismertem, ez tény - mondta nagypapi. - Minden fizetési napon megkopasztott. - A régi idõben - mondta Adams -, ha valakinek túl sok pénze volt, más dolgokat tehetett vele. Jótékonykodhatott, vagy orvosi kutatásokra és hasonlókra fordíthatta. Ma azonban nincs szervezett jótékonyság. Nincs elég eset, hogy fenn kellene tartani. És mióta a Világkormányzó Bizottság kezébe vette a dolgokat, bõven van pénz orvosi vagy akármilyen kutatásra bárkinek, aki dolgozni akar. Nem ezt terveztem, mikor eljöttem meglátogatni nagyapám régi házát. Egyszerûen csak látni akartam, ennyi az egész. Olyan sokat mesélt nekem róla régen. A fáról, melyet a ház elé a pázsitba ültetett. És a rózsakertrõl a ház mögött. Azután megláttam. Olyan, mint valami csúfolódó kísértet. Mint valami, amit otthagytak. Ami valakinek egyszer sokat jelentett, azután otthagyták. Amikor nagypapival aznap az öreg ház elõtt álltam, támadt az a gondolatom, hogy nem is tehetnék jobbat, mint hogy megõrzöm az utókornak az elõdök életének keresztmetszetét.
Vékony kék füst emelkedett messze lent a fák mögül az égnek. Webster odamutatott.
- Velük mi legyen?
- A telepesek - mondta Adams - maradjanak csak, ha akarnak. Lesz munkájuk bõven. És mindig lesz néhány ház, ahol ellakhatnak. Csak egy dolog okoz gondot. Nem maradhatok itt állandóan. Szükségem volna valakire, aki az egész tervezetet végrehajtsa. Élethoszsziglani állás lenne.
Websterre nézett.
- No, gyerünk, Johnny - biztatta nagypapi.
Webster a fejét rázta.
- Betty szíve megszakad azért a vidéki birtokért.
- Nem kell itt laknia - mondta Adams. - Mindennap ide repülhet.
A domb aljáról kiáltás szállt fel.
- Ole! - kiáltotta nagypapi. Integetett a botjával. - Hé, Ole, gyere fel!
Nézték, amint Ole felkapaszkodik a dombon, és csendben várakoztak.
- Beszélni akartam veled, Johnny - mondta Ole.
- Van egy ötletem. Múlt éjjel a legjobb álmomból riasztott fel.
- Halljuk - mondta Webster.
Ole Adamsra nézett.
- Rendes ember - mondta Webster - Henry Adams. Talán emlékszik nagyapjára, az öreg F. J.- re?
- Emlékszem - mondta Ole. - Bolondja volt az atomenergiának. Mire vitte?
- Elég sokra - mondta Adams.
- No, ennek örülök - mondta Ole. - Úgy látom, nem lett igazam. Azt mondtam akkor, hogy sohasem fogja vinni semmire. Állandóan álmodozott, mint egy alvajáró.
- Mi van az ötlettel? - kérdezte Webster.
- Hallottál a mintaménesekrõl, ugye?
Webster bólintott.
Ole folytatta:
- Rengeteg ember járt ezekben, hogy cowboyt játsszon egy kis ideig. Tetszett nekik, mert fogalmuk sem volt arról a kemény munkáról, amivel az állattenyésztés járt, és úgy képzelték, hogy a lovaglás tiszta romantika…
- Nos - kérdezte Webster csak nem mintaló-tenyészetet csinál a farmjából?
- Á - mondta Ole. – Mintaló-tenyészetet, azt nem. Inkább mintafarmot. Az emberek nem sokat tudnak már a gazdálkodásról, a farmról, minthogy alig-alig vannak már farmok. És ha olvassák, hogy a fagy megcsípte a tököt, és hogy milyen szép a…
Webster Ole-ra bámult.
- Özönleni fognak, Ole - jelentette ki. - Ölni fogják egymást, hogy a szabadságukat egy igazi, istenáldotta, régimódi farmon tölthessék.
A domb oldalán, lent, egy bokorcsoportból fénylõ valami berregett elõ, villogó vágó élekkel, daruszerû karral.
- Mi a csoda ez? - kérdezte Adams.
- Az az átokverte fûnyíró gép - kiáltotta nagypapi -, mindig tudtam, hogy egy szép napon kilazul az egyik kereke, és teljesen megbolondul.

Hozzaszolasok

Még nem küldtek hozzaszolast

Hozzaszolas küldése

Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztralt tagok Értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztr?lj.

Még nem értékelték
Generalasi idö: 0.01 masodperc
2,169 egyedi latogato