Hetek óta gondolkozom, mivel kezdjem a blogomat. Még soha nem volt blogom - sokáig azt se tudtam eszik vagy isszák és föleg kinek hiányozna az okoskodásom - vagy a hülyeségeim. Imre oldalán azt vállaltam, hogy segítek neki. Ezt a feladatot éveken keresztül végeztem - jól vagy rosszul. Kaptam hideget is meleget is. Ahogy most kinéz a dolog, lassan itt az ideje a cserének. Amikor Enid ötletének hatására elterveztük ezt az új felületet - a technikai része miatt teljes erövel vetettem bele magam és hipp-hopp el is készült néhány hét alatt.
Persze nem egyedül követtem el, hanem Pitkint nyúzva - merö lustaságból is, hogy ne mindent nekem kelljen elkészíteni (kétszer annyi idö alatt mint Pitkin ráfordított órái - ami azért kitett jónéhány estét, miközben a Skype-on üvöltöztünk /baráti vita/, hogy mi kell meg mi nem a bloghoz).
Müködik, kis javításokon dolgozom, de közben folyamatosan irritál, hogy nincs egetrengetö mondanivalóm... Ma viszont, végre történt valami...

Kaptam egy E-mail-t egyik PI-Klub olvasótól, vagy regisztrált tagtól - aláírásával együtt (amit nem szeretnék ide leírni, de rajtam keresztül, bárki kapcsolatba léphet vele. Ez a levél - végre - átbillentet a totojázásomon és rávilágított arra, hogy teljesen mindegy mit írok, vagy közvetítek ezeken az oldalakon, a lényeg, hogy annak aki elolvassa, fontos vagy érdekes legyen az írás tartalma. Elolvasás után úgy hiszem, hogy másokat is érdekelhet, ezért tovább adom nektek.

--------------------------------------------------------------------
Az E-mail:

Tálgy: kerítés, közmunka, menekültek

Szeretnék megosztani egy írást, egy gondolatot.
Témája már részben sejthetõ, az e-mail "tárgy" részébõl.
Csatolt fájlként ("hatarkerites.rtf") küldöm.

Gratulálok a weboldaladhoz, kívánom, hogy a képviseltek megvalosuljanak!

Tisztelettel: .......... ...........
--------------------------------------------------------------------

A csatolt írás (ami kettõ):

Az emberi méltóság, ugye nem csak kevesek kiváltsága?
Avagy egy álláskeresõ megalázása.

Évek óta álláskeresõ vagyok. Legalább is, annak vagyok minõsítve. Ám az utóbbi idõben már nem igazán kerestem állást. Elegem lett a becsapásokból, kiszolgáltatottságból, kihasználásból. A munkáltatók szívesen alkalmaznának, hisz három szakmám is van, és érettségivel is rendelkezem. – Igaz az érettségimet még a múlt rendszerben szereztem, de talán ezért is ér többet, mint a maiak. Ezen kijelentésemet, a következõ tényekre alapozom: Nagy valószínûséggel ma is megfelelnék az érettségi vizsgákon, hisz figyelemmel szoktam kísérni az érettségi feladatokat, és volt kedvenc tantárgyam (matematika) feladatait még most is megoldom. Ugyanakkor megnézve az utóbbi idõk érettségi eredményeit, évrõl-évre egyre gyengébbek, sõt az idei 2015. évi mindent alul múlt. –

Visszatérve a munkáltatókra, megalázóan alacsony munkabért kínálnak. Sokszor túl munkát várnak el, ugyanakkor, ha bejelentési kötelezettségüknek eleget tesznek, minimálbérrel jelentenek be. A számításomat sehogy sem tudom megtalálni, mert a minimálbéren felüli rész után az adó és járulékfizetés nem történik meg. A bejelentés nélküli foglalkoztatásról nem is beszélve. A jogszabályok szerint ez adócsalásnak minõsül, amit felelõs embernek érezve magam elfogadni nem tudok. Ilyen kollektív bûnösségben nem kívánok részt venni!
(Az más kérdés, hogy egyet értek-e vagy sem az adókkal. Amit én látok, tapasztalok, az az, hogy mindenki ott próbál kibújni alóluk, ahol tud. Ráadásul az utóbbi években a kirobbant, a köztudatba berobbant botrányok számomra hiteltelenné tették az adóhivatal intézményét.)
Munkám egyébként van. A magam örömére, hasznára, kertet mûvelek, jószágokat tartok. A ház körül is van teendõ, tetõjavítás, festés, kisebb nagyobb munkák, amik egy családi ház körül szokásosak. Az évek során alakultak ki, mára pedig, megszokottá váltak a minden napi elfoglaltságaim. Már túl sokat az élettõl nem várok, ezért az anyagi javak felhalmozása nem hajt. Békében, másoknak nem ártva élem a mindennapjaimat, amit mástól is elvárok.

A minap – egyszerûen csak – a Munkaügyi Központ levélben megkeresett állásajánlat kiközvetítésével. A levélrõl csak annyit, hogy megfélemlítõ, fenyegetõ hangnemben volt megfogalmazva. Én legalább is így éreztem. – Pl.: ha nem megyek el a toborzásra, vagy ha nem fogadom el a felajánlott munkát, az bizony, következményekkel, szankciókkal jár. Az állásközvetítésre elmentem. Megtudtam, hogy – a jelenleg aktuális, szerb-magyar határszakaszra tervezett – kerítés építéséhez keresnek segédmunkásokat, havi nettó kb. 51000Ft-ér, két mûszakban, napi nyolc órában. Egyéb, különösebb juttatást nem ajánlottak. Vidékieknek, a munkába járáshoz, tömegközlekedési eszköz igénybevétele esetén valahány százalékos költségtérítést ígértek. Kerékpár esetén 3000Ft-ot (persze nem naponta) fizetnek
– Napi pár tíz kilométer esetén, ez bõven rá is menne annak karbantartására. –

Bárkinek szíve-joga, ezen feltételek elfogadása, vagy el nem fogadása. De itt, nem errõl van szó! Itt kötelezõ elfogadni, nincs apelláta. Harmadik féltõl hozhatsz papírt (orvosi igazolást), hogy alkalmatlan vagy, de olyanra, hogy ezt nem tudod elfogadni, mert egészségügyi problémáid vannak, amit nem kívánsz megosztani mással, és egyébként is megalázónak tartod, nem csak a felajánlottakat, hanem az egész eljárást is, az nem elfogadható indok.

Ha most valaki fafejûnek tart, mert egy orvosi igazolást nem vagyok hajlandó eszközölni, tegye. Fordítsuk meg a dolgot, kért-e bárki is a képviselõjétõl orvosi igazolást, pszichiátriai, pszichológiai szakvéleményt. Pedig azok az emberek, akik a „nép hatalmát” képviselik, állítólag legjobb tudásuk és felelõsségük szerint teszik azt. Vagy inkább a maguk érdekét képviselik, elbújva a mentelmi jog mögé, felelõsséget nem vállalva? Nap, mint nap újabb és újabb jogszabályokat alkotnak, fogadnak el. Mennyiségileg jól állunk (Magyarország jól teljesít!), a minõségrõl meg jobb hallgatni.
(Örök törvény, hogy a mennyiség a minõség rovására megy.)

Rendszerváltás óta elértük, hogy már senki sem mer az lenni ami. Pl.: a tanár nem mer tanár lenni, nem mer tanítani. Lásd, idei év leggyengébb érettségi eredményét. A rendõr nem meri üldözni a tyúktolvajt, a „nagykutyákról” nem is beszélve. Stb. …
A kiragadott példákon kívül még sok-sok visszás dolgot sorolhatnék. Nem teszem, szerintem mindenki találhat magának, sajnos nem keveset.
Lehet, hogy abszurdnak tartod a fenti gondolatot, én meg a ma világát tartom annak.

Visszatérve a toborzásra. Kijelentésemmel, hogy én ezt elfogadni nem tudom, mert magamra nézve ezt megalázó dolognak tartom és egészségügyi problémáim is vannak, akadályokba ütköztem. Jött a megfélemlítõ szöveg, hogy törölnek a nyilvántartásból és megvonják a szociális segélyt is.
Azt hiszem, hogy a félelmeken már túl vagyok, megértettem az életben, hogy a bizonytalan véges lét helyett, csak jobb lehet a biztos elmúlás a maga végtelenségével. De azért olyan könnyen nem adom! Még ezt az írást kikényszerítem magamból, és talán mást is.
Becsületes embernek gondolom magam, ezért a fenti indokokat leírva, nem vállaltam a felajánlottakat. Írjanak ki a nyilvántartásból! Vonják meg a segélyt! És? És akkor mi lesz?
Akár az összes állami nyilvántartásból is kiírhatnak. Talán az lenne a legjobb. Akkor én magam határoznám meg a titulusomat, pl. SZABAD EMBER, aki nem tartozik senkinek. – élt egy keveset, és nem jön vissza, hogy elmondja megérte-e? – Cinikus? Az!

Ma olyan világban élünk, ahol egyre több az elõírás, a betarthatatlan elõírás.
Olyan szabályok halmazában, amit nehéz betartani. Sokan ügyeskedni próbálnak, mert egyébként ellehetetlenülnének. Senkinek nem jut eszébe jelezni, hogy ha betartja a szabályokat, ellehetetleníti magát. Vagy könnyebb megkerülni a szabályokat, és elnézni másnak, másoknak, és legfõképpen magunknak a korrupciót, a csalást, a hazugságot?
Csak azért, hogy rövid távú elõnyökre tegyünk szert? Kényelmünket szolgálhatja, de életminõségünk javításához nem járul hozzá. Képesek vagyunk elnyomni a lelkiismeretünket, de attól Õ, még van! Csendben figyel és vár, de egyszer majd megszólal. Én tudom, hogy megszólal. Nem mindegy, mit fog számon kérni.

Mindig a magam erejébõl éltem, ezután sem kívánok máshogy élni, ha a Jóisten megsegít.
Azt a keveset, amit eddig felhalmoztam, büszkén jelentem ki, hogy a magam erejébõl, tudásomnak, munkámnak köszönhetõen értem el. Nekem egy olyan munkaviszony, ami egy hónapra ad munkát, megalázóan kevés juttatásért cserébe, nem kell. Hogy tudnám ellátni az itthoni dolgaimat, állataimat? Van köztük, ami állandó felügyeletet kíván. Nagy nehézségek árán megteremtem és adjam fel, valaki hóbortjának eleget téve? Ez legalább ad nekem örömöt és hasznot, nem csak most, hanem holnap is. Az egy hónapos alamizsnáért végzett munka lejár, se örömöm, se hasznom nincs belõle. Öreg vagyok én már bohócnak. Ki tudja, hogy az a kerítés mit old meg, vagy mit nem old meg. Az építését átengedem másnak, ki talán jobban egyet tud érteni vele. Nekem nincs vagyonom, birtokon. Az a kevés dolog, amivel rendelkezem, azt kerítés nélkül is meg tudom védeni. Építse a kerítést az, akinek van félni, félteni valója.

Csináljanak a politikusok, amit akarnak, akár a józan paraszti ésszel is szembemehetnek, de egy dolgot, az élni, és élni hagyni mégsem kellene elfelejteni, mert megbosszulhatja magát.
Az emberi méltóságot mégsem kellene sárba tiporni.

Lehet, hogy borzasztó idõszaknak nézünk elébe, ám nem mindegy, hogy milyen elvekkel megyünk bele. A ma Európát elárasztó menekült, migráns, bevándorló – kinek tetszése szerint – áradatra a kerítés csak tüneti terápia, a problémát megoldani képtelen elképzelés. Ami igaz az igaz, talán a kerítéssel körülvett határszakaszon kevesebb ember tud belépni az országba, ám máshol ennek többszöröse jelenhet meg. Olyan ez, mint a gát. Ha elzárod a víz útját, majd talál az magának másikat.
Aztán meg ebbe a hirtelen nagy kapkodásba, óhatatlan, hogy ne csússzon hiba. Lehet, majd módosítani kell esetleg imitt-amott a kerítésen. Hányszor? Tizenkétszer, mint az alkotmánynak nevezett, sarkalatos jogszabályon („törvényen”)?

Biztos lesz olyan, aki nem ért velem egyet, talán még hazaárulónak is vél, mert nem vagyok hajlandó részt venni olyan tevékenységben, amivel nem értek egyet, amit néhányan a haza szolgálatának tartanak. Nem vagyok katona, bár voltam. Katonai eskümben többek között az volt, hogy a Magyar Népköztársaság vagyonát megvédem. Ezt sajnos már megszegtem. Nincs mirõl beszélni. A korlátokon, elfogultságokon már régen túl vagyok. Sajnálom a nem látó embereket. (Nem a vakokra gondoltam.)

Munkahelyteremtés. Ez is egy becsapás. Megélhetést kell teremteni, majd generál az munkát, elfoglaltságot. Nem egy hónapra szóló munkaviszonyt, nevetséges fizetésért. Ezért a pénzért lássuk be, nem lehet érdemi munkát elvárni. A munkás ott fog a munka elõl ellógni, ahol tud.
Nem bírálat, mert sajnálom Õket, de ami tény, az tény.

Én meg ezét adjam fel az itthoni dolgaimat, mert valaki elfüttyentette magát. Nem árú termelésre rendezkedtem be, csak a saját szükségletem kielégítésére. Ez nekem kenyeret ad, nem csak most, hanem holnap is. A munkahely meg csak pénzt ad, ami nem ehetõ, de vásárolható rajta, különbözõ adalékanyagokkal ellátott élelmiszer.

Érvelhet bárki nekem, hogy itt a haza védelmérõl van szó. Elfogadni nem tudom. Én csak egy ember vagyok, talán magyar identitással, vagy csak magyar anyanyelvvel. Egy EU-s tagállam lakója, akitõl elvárják, hogy kerítést építsen ott, ahol úgy a kerítés innensõ oldalán, mint a túl oldalán az emberek magyarul beszélnek.

Rám foghatja bárki, hogy ki akarom húzni magam a sorból, Ki is húzom! Már csak azért is, mert nem megrendelésre jöttem a világra, hogy „árutermelõ” rabszolgája legyek másnak. Senki sem ezért, jött.
Senkinek nincs joga kihasználni a másikat, ugyan akkor bárkinek jogában áll hagynia magát, hogy kihasználják. És ez nem jogszabály, hanem törvény, akár tetszik, akár nem!

Szomorú vagyok, ha belegondolok, hogy az utánunk következõ generáció, hogy fog majd élni. Fent tudja-e majd tartani azt, amit eddig elért az ember, vagy visszazüllik az állatvilágba, ha elõbb ki nem irtja magát? Lesz-e tudása, gazdagsága, békés megélhetése, ami nekem eddig megadatott? És itt a gazdagságot nem a szó hétköznapi értelmében értem. Gazdagságon azt értem, hogy tud tenni magáért, készségei és ismeretei vannak. Tud segíteni másnak, ha méltónak tartja rá, vagy elesettebb, mint õ maga. Tud ember lenni és embernek maradni ebben a könyörületlen világban.
Én nem kívánok olyat cselekedni mással, amit ha velem tennének, nekem is rosszul esne. Még akkor sem, ha tudom, hogy ennek ellenére okozhatnak nekem bosszúságot, ami akár az életembe is kerülhet.

Utószóként, még egy gondolat. Mindig megmondták nekünk, kisembereknek, hogy mit kell tennünk, de soha nem volt benne köszönet. Sorolhatnám. Helyette a Himnuszunkból idéznék egy sort: „Bal sors akit régen tép,” nem én írtam, nem is én találtam ki. Szétszaggatta már az idõ a magyart, kevés ki még értéket képvisel. Kár, hogy én magam is, elõbb vagyok nagyszerû õsök (honfoglalás kori, elõtti elõdök) hitvány utódja.
A segítséget, meg kérni illik, nem parancsra, kényszerre mûködik az, de kár is több szót fecsérelnem. Helyette, ha már idéztem a Himnuszból, álljon itt egy vers, bár tudom nem mérhetõ Kölcsey nagyszerû mûvéhez, ám kifejez valamit, ami bennem van.

Hazám!

Hazám, drága kis hazám!
Ahogy szereted az elesettet,
Úgy szeretlek én is.
Ahogy becsülöd a legkisebbet,
Úgy becsüllek én is.
Ahogy tiszteled az árvát,
Úgy tisztellek én is.
Ahogy bánsz az emberfiával,
Úgy bánok veled én is.

Hazám, drága kis hazám!
Ahogy az otthonom melegét biztosítod,
Úgy fogadlak szívem melegébe én is.
Ahogy megélhetésem megadod,
Úgy éltetlek én is.
Ahogy örülni tudsz nekem.
Úgy örülök Neked én is.
Ahogy a világodba vagyok,
Te úgy vagy bennem mégis.


Akár egyet értesz a leírtakkal, akár nem, kívánom, hogy a Jóisten szabadítson meg a gonosztól. Annak pedig, aki magyarnak véli magát, kívánom, hogy találja meg magának a magyarok õsi Istenét, és ne engedje el soha. Én már csak tudom, mert biztos nem tudtam volna leírni a fenti gondolataimat, ha Õ nem fogja a kezem. (Hisz magyar nyelv és irodalomból éppen, hogy nem buktam meg. Pszt!)

Emberként jöttem a világra, s emberként kívánok távozni. A kereszténység által hirdetett, az ember eredendõ bûnében nem hiszek. Legalább is nem abban a formában, ahogy homályosan, zavarosan határozza meg azt. Az én hitvallásom szerint az egy szóval, világosan meghatározható: TELHETETLENSÉG. Amire szükségünk is van, mert máskülönben nem akarnánk élni, ám ennek a dolognak nincs fékje, azt magunknak kell megtalálni.

Aláírás: egy kisember.
Ha meg akarsz találni, a kulcsszó: „Az égig érõ fa”. Most azonban még nem vagyok, ki tudja, magot mikor hozok?

Kelt: Valahol Magyarországon, egy kis déli faluban, 2015. augusztus 03-án.





A „kék plakátok” helyett!

Mielõtt ezen írás olvasásába fogsz, enged meg nekem, hogy kívánjam:
„Ne a szavak, a gondolat esetleges szépsége, hanem annak megértése járja át az elmédet.„


A menekültek, feladva szülõföldjüket, hosszú viszontagságos úton, sivatagon, tengeren, szárazföldön átvergõdve, pont a cél elõtt adnák fel, egy kerítés miatt? És a kerítést látva, ugye nem fognak felbõszülni, agresszívvé válni? És ha elfajulnak ennek okán a dolgok, a hõsködés, hogy visszatartjuk õket, ha kell erõszakkal, nem a biztos pusztulásba visz, a túlerõvel szemben? Mert itt, mégis csak hatalmas embertömegrõl van szó! A Kárpát-medence országa soha nem volt hódító, gyarmatosító birodalom. Az más európai „barbár kultúrák” kiváltsága volt. Ma már megelégszenek azzal, ha az õ értékrendjüket követjük, amit a Föld minden lakójától elvárnak. A menekültek most behódoltak, elfogadták ezt az értékrendet és õk is, e szerint szeretnének élni. Mivel a hazájukban erre nincs lehetõség, ide jönnek. Õk, most még csak a kényelmét látják ennek az életnek. Csak a külcsínyt, a csillogást, a villogást. Nekünk, volna lehetõségünk elmagyarázni, megmutatni a belbecs valóságát. Ismeretet adni, és meggyõzni õket, hogy nekik mégis csak otthon, a szülõföldjükön van a helyük. Elmagyarázni, hogy itt nem minden olyan szép és jó, mint amilyennek látszik, mert ennek súlyos ára van, a HAZUGSÁG. Itt nincs tisztességes üzlet, aminek mindkét fél tud örülni. Itt a másik becsapására, kihasználására megy ki a játék. Itt súlyos adókat kell fizetni. Jóformán mindenki adóssággal küszködik, és az, az igazi jólét, csak kevesek kiváltsága. Itt reggel nem azért kelsz fel, mert feljött a nap, hanem azért, mert munkába kell menni. Ám munkád, verejtéked gyümölcsének, csak néhány százaléka a tiéd. Itt nap, mint nap kihasználnak, kényszerítenek arra, hogy Te is kihasználj másokat, oly ügyesen, hogy észre sem veszed. Itt minden az anyagiakról szól, azt mondják, „ez neked jár”, „te ezt megérdemled”, csak azt felejtik el közölni, hogy az távoli földrész lakójának kizsákmányolása árán került ide. És mi örülünk, mert olcsón hozzájutunk, és még lelkiismeret furdalásunk sincs miatta. Pedig lehetne! Itt minden a pénzrõl szól, nagyobb hittel bírunk felé, mint Isten felé. Értéket tulajdonítunk neki, ám az csak egy értékmérõ. Képmutatók vagyunk, képet nem viselõ képviselõink vannak. Bizalmatlanok vagyunk egymással szemben. Rendetlenek vagyunk, mert újabb és újabb rendeleteket, szabályokat alkotnak nekünk. Pazarlóak vagyunk, vágyaink nem ismernek határt, köszönhetõen nektek, menekülteknek.
Hogy jót is írjak magunkról: Környezettudatosak vagyunk, fõleg ha jó sok pénzt tudunk vele keresni. Van egészségügyi ellátás, hozzá hosszabb-rövidebb várakozási lista, paraszolvencia. Ez utóbbit, már sok orvos nem is röstelli elfogadni, sõt lassan már el is kérni. Gyógyulásban ne reménykedj, ám az életedet meg tudják hosszabbítani. Hisz ez is egy üzlet csak. Itt minden digitális, csak ne kérdezd meg, hogy mit jelent a szukcesszív approximációs analóg-digitális átalakítás. Nem hogy ezt, de még azt sem akarjuk tudni, hogy a világ hogy is mûködik. Megelégszünk a technikai csodák birtoklásával. El hisszük magunknak, hogy értünk hozzá, ha már tudjuk mûködtetni azokat. Mezõgazdaság? Termelni csak akkor van értelme, ha kapsz támogatást. Támogatás nélkül, pusztán azért termelni, hogy jól lakj, ostobaság. Bûnözés? Szabad a vásár! Bármit elkövethetsz, amihez kedved van, természetesen következmények nélkül. Ja, ha lebuksz, majd börtönbe zárnak, ha szabadulsz, tartasz egy szabaduló bulit, és sietsz vissza, mert ott mégis csak jobb. Nem kell gürcölnöd a napi betevõért, szállásod van, teljes ellátást biztosítanak, és emberek között vagy. Sõt! Keresik a kényelmedet, mert már úgy hallom, hogy a rabok részére mobiltelefont is akarnak biztosítani. Tudod, az emberi jogok!
És ahol jog van, ott kötelezettségnek is kellene lennie, de mintha ez utóbbiról megfeledkeztek volna. A felsorolást tovább nem folytatom, nem a teljességre törekedtem vele, ezek csak kiragadott példák, általánosítások.
Egykor „tüzesvizet” vittek az indiánoknak, hogy lerészegedjenek. Ma mi vagyunk részegek, olajmámorba úszunk, és valljuk, hogy a pénz az Istenünk. Puhányok vagyunk, mert mi nem tudnánk már úgy útra kelni, mint Ti. Mi ilyen hosszú út esetén egyszerûen csak repülõgépre ülünk. Elrepülünk, elszállunk. Igen! Elszállunk, el vagyunk szállva a magunk csodáitól. Minket nem érdekel, hogy az emberek, hogy élnek a világban, minket a gazdasági fejlõdés érdekel csak, a fenntarthatatlan gazdasági fejlõdés és semmi más. Nincs belátás, nem engedjük meg, hogy bárki máshogy lássa a világot, mint ahogy mi szeretnénk. Nálunk a pénz olyan, mint a levegõ. Nem tudsz nélküle élni, csakhogy a vételezése, az nem semmilyen mutatvány. E rövid ismertetõbõl talán már képet tudsz alkotni, hogy milyen nálunk az élet. Ha elfogadod, várunk, ám készülj fel, hogy így is sokan vagyunk, és ha eljössz az otthonodból, nem lesz kit kizsákmányolnunk, és összébb kell húzni a nadrágszíjat. De mi erre képtelenek vagyunk, mert foggal-körömmel ragaszkodunk ahhoz, amit eddig elértünk. Mi engedni nem tudunk, máshogy nem tudtuk volna elérni az eddigieket.

A Föld bolygó javai végesek, ám gondolataink végtelenek. Ebbe a végtelen gondolatmenetbe, az is belefér, hogy ismereteinket megosszuk veletek, és ti hazamentek, vagy eleve otthon maradtok, és békét, megélhetést teremtetek magatoknak. Minden ember szövetségre lép, hogy a kizsákmányolást, a pazarlást, megszünteti, és igazán a fejlõdés útjára lép. Mert „Kedves Fejlett Országok Lakói”!, ne legyen illúziótok, nem vagyunk fejlettek, a technikai fejlõdés, csak a kényelmünket teremti meg, de súlyos, igen súlyos árat fizetünk érte.
Pusztul a körülöttünk lévõ természet. Ha valami utunkba van, azt akár milyen áron elvisszük az utunkból. Nehogy mi menjünk már arrébb! Folyóink, nem folyhatnak kedvükre, azokat szabályozzuk, tereljük. Gátakat állítunk, keretek közé szorítjuk, ahogy mi magunkat is, és aki a keretbõl kilép, azt visszatereljük, mert itt „rendnek” kell lennie. Itt nincs helye a máshogy gondolkodásnak.

A választás a miénk, ugyan úgy, ahogy annak következményének viselése is. Én már nem vallom magam kereszténynek. Én a Tízparancsolatot nem Istentõl való sugallatnak tartom.
„A ne hazudj!”, így ebben az egyszerû formában, világosan megfogalmazva, mintha kimaradt volna belõle. Isten az embernek öntudatot, tudatot adott. Fel tudom velük fedezni a világot, s azt is, hogy cselekedeteimnek korlátlan felelõse én magam vagyok.
Keresztények! Elfelejtettétek már „A szeresd felebarátodat, mint (te)magadat”?
(Mt 19, 19; Mt 22, 39; Mk 12, 31; Lk 10, 27; Gal 5, 14)
( Mt 5, 43 „Szeresd felebarátodat és gyûlöld ellenségedet” megérne egy értekezést. A „gyûlöld” helyett, nem a „tiszteld”-nek volna célszerûbb állni? Hogy miért kell az ellenség képhez, érzelmet, elvárást rendelni? Vagy ennyire tudatlanok lennénk, hogy még ezt is a szánkba kell rágni? )

Nekem a Jóisten még soha nem mondta meg, hogy hogyan imádkozzam hozzá. Ha arra gondolok, hogy tudok gondolkozni, van szabad akaratom, és ha összeteszem a világ dolgait a magam logikája szerint, akkor belátom, hogy a kereszténység (jelen formájában, és talán más vallások is), inkább korlátja, minthogy lehetõsége emberi lényem fejlõdésének.
Úgy gondolom, hogy fel tudom fedezni, azokat az íratlan szabályokat (TÖRVÉNYEKET), amiben a jóra való törekvés, a békés, egymás melletti élés, a szellemi fejlõdés lakozik. Bárki megtalálhatja ezeket. Én szerencsés vagyok, mert lehet, hogy már eleve bennem volt, de szükség volt egy kis csendre, magányra, a jelen világától való elfordulásra, hogy felszínre kerüljenek, hogy utat mutassanak, hogy megerõsítsenek, hitet adjanak. Hogy ráérek még az elmúlásra, hogy találok még az életben örömöt, de ez az öröm másnak nem adhat ürömöt. Ám azt is tudom, hogy egyedül kevés vagyok hozzá. Óhatatlan, hogy ne bántsak meg valakit, akárhogy is vigyázok rá, ha nincs kölcsönösség, a törekvés csorbát szenved.


Én azt hiszem, hogy a Jóisten, egyikünket sem fogja megbüntetni, kövessünk el bármilyen gonoszságot. Ám ki tudja, hogy lelkiismeretünket meddig tudjuk elnyomni, becsapni, mikor szólal meg, és mit kér számon? Tudom, hogy sok dolgot meg kell még magunkban formálni. Ám emberként mégsem cselekedhetünk mindig az ösztöneink szerint.

Sokszor hallom másoktól, véleményük kifejésekkor, hogy” az emberek buták”. Ilyenkor megkérdezem, hogy Te miért vagy buta? Értetlenkedik, hárít. Miért, Te nem vagy ember? És megérti, hogy az emberek nem lehetnek buták.
Buta csak e sorok írója lehet, én már csak tudom.
Mert mások segítsége kellet ahhoz, hogy létre jöjjön ez az írás.
Formálták gondolataimat, megosztották velem ismereteiket, míg mások megteremtették ennek technikai lehetõséget. Stb. … Köszönöm!
Ha írásomban valamiben tévedtem, akkor vállalom, hogy rossz tanuló voltam, s kérlek nézd el nekem, hogy írásommal megterheltelek.

Aláírás: egy kisember.
Ha meg akarsz találni, a kulcsszó: „Az égig érõ fa”. Most azonban még nem vagyok, ki tudja, magot mikor hozok?


Kelt: Valahol Magyarországon, egy kis déli faluban, 2015. augusztus 06-án.